A bejegyzés előző részében képet kaphattunk arról, hogyan gondolkodtak őseink, dédszüleink és az ő szüleik ifjú párként a menyegzőjükről. Most nézzük, hogyan zajlott régen egy hagyományos falusi esküvő.
Az ifjú pár tehát aznap, csak a templomban találkozott először. A templom előtt a menyasszonyt és a vőlegényt külön-külön kísérő násznép egyesült. Ha a lakodalomra nem is, de az esküvőn szokás szerint szívesen fogadtak bárkit a faluból, aki érdeklődött az esemény után, s mindenkinek kedveskedtek valamivel, egy kis borral, finom kaláccsal.
A mai szokásoktól eltérően a két násznép a saját lakodalmas házához tért vissza, ahol a fiatalok még utoljára, lányként és fiúként a családdal költötték el az ünnepi ebédet. Ezt követően a vőfély átment a menyasszony házához, ahol versben búcsúztatta el őt szüleitől, köszönte meg nevében a gondoskodást.
Ez idő alatt a vőlegény családja a rokonoktól és utcabeliektől összegyűjtött bútorok segítségével átrendezte és felkészítette a házat a násznép fogadására.
Falvakban sokáig tartotta magát a lakodalmi sátor alkalmazása, melyet gerendákból és ponyvából késztettek. A kaput zöld ágakkal díszítették. A zöld ágak a természet megújulását és a termékenységet jelképezték, de rontáselhárító A menyasszonyt, aki magával vitte szerény, többnyire csak ruhákból, takarókból és fazekakból álló hozományát, a vőfély és a családja kísérte el az ifjú férj házához. A hozományt ünnepélyes keretek között adták át az ifjú férjnek, akit innentől a kezelés joga illetett. Ebből a szokásból ered a „feleségül vesz – férjhez megy” kifejezésünk.
A lakodalmi este fénypontja a menyasszonytánc volt, amit a vőfély „eladó a menyasszony!” felkiáltással jelentette be. A menyasszonyt azonban soha nem adták ingyen. A násznagyok tányérba, vagy kosárba gyűjtötték a pénzt azoktól, akik táncolni szerettek volna vele. Szintén kedves és mókás szokás volt az úgynevezett „kásatánc” A gazdasszony pólyával bekötötte a kezét, és egy hatalmas kanalat tartva a másik kezében jajveszékelve körbejárt a vendégek között. A vőfély panaszolta el az asszony bánatát, miszerint főzés közben megégette a kezét, és a gyógyításhoz pénzre van szüksége. Az így összegyűjtött pénz természetesen az ifjú párt illette.
Az ifjú feleséget asszonnyá avató rítus az ún. kontyolás volt. A nyoszolyóasszony a menyasszony hajából kontyot készített, és rátette a főkötőt, mely az asszonyokat illette meg. Ebben több idős asszony is segédkezhetett, hiszen a menyasszony eljátszotta, mintha tiltakozna az asszonnyá válás ellen. Ebből a szokásból ered a „bekötötte a fejét” kifejezésünk.
Tetszik a cikk? Látogass el a Visegrádi Esküvő Facebook-oldalára is!