Mióta különválasztható lett a polgári és a templomi/világi ceremónia, azóta kapcsolódnak nagy-nagy dilemmák a két eseményhez. Például az, hogy mennyire oké, ha csak a szűk család lesz jelen az anyakönyvvezetőnél…

…és akkor szögezzük le máris, hogy minden akkor van rendben, ha Ti ketten rendben lévőnek érzitek. Minden Rajtatok áll, ezt fontos tudnotok. A nyomás persze nagy, ez vitathatatlan.

A legnagyobb félelmek ide kapcsolódóan etikai jellegűek szoktak lenni „hagyományosan”. Az ember már sokszor azt is nehezn dönti el (főleg nagy és komoly szociális háló, baráti közeg megléte esetén), hogy ki legyen a tanú. Egy szűk körű polgári szertartáson azonban valószínűleg a két tanú lesz az a két személy, aki annak ellenére ott lehet, hogy nem tagja a családnak. Ez pedig máris egy komoly „sértődési” faktor lehet, de ami ennél is fontosabb: Bennetek okozhat súlyos dilemmákat. Itt persze nagyon adja magát az opció, hogy legyen a testvéretek a tanú, ám ez a kérdés csak akkor ilyen egyszerű, ha az ember nem a saját bőrén érzi a döntés súlyát. Iletve ne feledjük, hogy egykék is vannak ám a világon…

Ám jön is a mentsvár: a lagzi, mely egybekelésetek valódi ünnepe lesz majd, már nem kötelez arra, hogy csupán a szűk családdal ünnepeljetek, még akkor sem, ha a polgári szertartás esetében ezt valami miatt így oldottátok meg, illetve akkor sem, ha az az esemény is szűk körű lesz. Mert a legfontosabb embereket meghívva is maradhat családias, szűk körű a Nagy Nap, akkor pedig az igazán közel állók mind érezhetik, hogy Velehetk lehetnek és ünnepelhetnek. Talán így sem könnyű a tökéletes megoldást megtalálni, de összességében nyitva marad a lehetőség a nyitásra, a szívből jövő gesztusra, még a legszűkebb keretek között is.

Maga a kérdés kissé értelmetlennek tűnhet elsőre, azonban egy nagyon érzékeny témakört érint.

Ha az ember józan paraszti ésszel végiggondolja, hogy a dátum ismeretében, annak közlése után a biztosan eljönni nem tudóknak is küldjünk-e meghívót, a válasz nagyon könnyű lehet: ne. Hiszen mi értelme volna ennek? Talán még figyelmetlennek is nézhetnek minket, hiszen jelezték, hogy sajnos nem tudnak eljönni. Nos, épp fordítva érdemes minderről gondolkodni.

Ha valakit meghívunk az esküvőre, akkor ott egy olyan gesztus születik meg a döntéssel, mely alapvetően még annak tényét is felülírja, hogy remélt meghívottunk nem tud eljönni. Nagyon lényeges tehát, hogy a meghívót akkor is kapja kézhez, ha szólt, hogy sajnos nem tud majd Veletek lenni. Később, és itt nem hetekre, hónapokra, hanem akár hoszú évekre gondolunk, nagyon fontos kérdés lesz, hogy megvan-e az a meghívó, a gesztus ekképpen kézzel fogható módon is elmékeink sorában van-e, vagy nincs. A meghívó, mint fizikai tárgy ugyanis önmagánál sokkal többet hordoz. Ha átadod, ha kézhez kerül, Te mindent megtettél, kifejezted, hogy nagyon szeretnéd, hogy ott legyenek és ezzel kapcsolatban a lehető legőszintébb módon gondolkodsz. Sajnálod, hogy nem jöhet el valamely oknál fogva, de Te akkor is szeretnéd, hogy a meghívót fogadja el. Később aztán nem marad tüske, hacsak Bennetek nem alakul ki az ominózus távolmaradás okán…

Ez most inkább egy konkrét élménybeszámoló lesz, hiszen valószínű, hogy amit mondani szeretnék, sokkal jobban átjön majd, ha egy konkrét emlékemet idézem fel Nektek.

Történt ugyanis, hogy ott voltam meghívottként egy esküvőn, ahol a pár egy kedves barátja volt a vőfély, vagy ha úgy tetszik, a ceremóniamester, bár amit ő csinált, az egy kicsit úgy volt mindkettő, hogy igazából egyik sem.

Nem erőltette a jófejséget, mégis mindenki örömmel hallgatott rá. Tudta, mikor kell beszélni, mikor kell hallgatni. Tudta, hogy ő most semmiféle főszerepben nincs, ez az este az ifjú páré, azonban kell egy szószóló, kell, aki kicsit gátat szab a komolyabb, ideje korán bekövetkező klikkesedésnek, s szükség van egy emberre, aki összetarja a násznépet, hogy ne váljanak tömeggé. Mindezt a legnagyobb természetességgel oldotta meg közös barátunk, aki egy kicsit olyan volt, mint egy jó fotós: a munkája nélkül bajban lennénk, azonban ő maga tulajdonképpen feltűnés nélkül van jelen mindvégig.

Persze nem könnyű a pár helyzete, hiszen amíg nem éles a helyet, nem igazán tudhatjuk, hogy a felkért barát vajon hogyan tud majd segíteni nekünk valójában a Nagy Nap lebonyolítsában, ezen belül is főként az este következő események mederben tartásában. Nem könnyű, de ha sikerül megtalálni és felkérni őt, a nem tolakodó, de mégis minden tekintetben ott lévő segítőnket, akkor egy kicsit, egy egészen kicsit bizony megütjük azt a bizonyos főnyereményt.