Mi magyarok híresek vagyunk arról, hogy szeretünk ünnepelni. Habár manapság már egyre inkább teret hódítanak maguknak a szerényebb kivitelű esküvők, régebben egy igazi falusi lakodalmon akár két-három napig is eltartott az ihaj-csuhaj.
A mai szokásoktól eltérően a népi esküvői hagyományok szerint a menyasszony és a vőlegény kísérete, vagyis a násznép, külön vonult a templomhoz. Szokás volt, hogy a menyasszonyt valamilyen tréfás versikével, dallal kellett kikérni a szülői háztól. Ez azonban nem a vőlegény, hanem egy tapasztaltabb férfi, általában a vőfélynek felkért keresztapa feladata volt.
A vőfélynek igen talpraesett és éles nyelvű embernek kellett lennie, hiszen a sokaság terelgetése mellett a lakodalmon ő látta el a házigazdai teendőket, ahogy az ő feladata volt a folyamatos jó hangulat fenntartása is.
Manapság ezt a szerepet már inkább profi vőfélyekre bízzák a párok. Persze ma már, ha úgy akarja, mindenki maga magának szervezheti az esküvőjét. Régebben azonban a pároknak ebbe szinte semmi beleszólásuk nem volt, a népi lakodalmaknak ugyanis megvolt a maguk jól bejáratott hagyománya, melyektől nemigen tértek el. Egyáltalán nem volt jellemző a napjainkban oly természetesnek vett kreativitás és ötletgazdagság. Ezt azonban a régi idők ifjú párjai nem béklyóként fogták fel, hiszen akkoriban az egyéniesség és egyediségre törekvés helyett épp a besorolódás volt a jellemző hozzáállás, s a közös élet küszöbén álló pároknak biztonságérzetet adott, ha ugyanúgy esküdtek meg, ahogyan azt szüleik és nagyszüleik tették.
Alig több mint 100 évvel ezelőtt még nem létezett polgári esküvő, a menyasszonyt és a vőlegényt a falu papja eskette meg. Innen ered az „esküvő” szavunk is. Hogy hogyan zajlott egy ilyen falusi esküvő, vagy régiesen mondva a „hitlés”, arról jövő heti cikkünkben lesz szó.
És ezt olvastad már?
Extrém esküvő, vagy klasszikus? (1.)
Tetszik a cikk? Látogass el a Visegrádi Esküvő Facebook-oldalára is!