Van egy réges-régi szokás, mely ha el nem is tűnt teljesen napjaink esküvőiről, de manapság már nagyon ritkán találkozni vele.
Pedig nagyon fontos: a tiszteletadás, illetve a megemlékezés gyakran megrendítő erejű megjelenítéséről van szó. A menyasszonytánc lényege, mint az jól tudja mindenki, aki járt már klasszikus esküvőn, hogy az ifjú feleséget táncba hívja a társaság valamennyi férfi tagja, aki a tánc végén pénzt dob a „fazékba”, vagy az arra kijelölt „gyűjtőhelyre”. Annak idején a zenekartól – természetesen pénzért (melynek egy része a zenekaré lett, egy része pedig vándorolt a „fazékba”) bárki kérhetett a meghívottak közül úgynevezett hallgatót.
A hallgató vagy egy olyan résztvevő kedvenc nótája, aki már nem tud táncolni életkoránál, vagy bármely más oknál fogva, vagy annak a kedves rokonnak a kedvence, aki már nem lehet az ünneplők között. A hallgató során a zenekar hirtelen átvált a kívánt dalra. Erre az időre leáll a tánc, sokszor ki is ürül a tánctér, s mindeni tisztelettel hallgatja a zenét, mely aztán szép lassan visszavált az eredeti menyasszonytánc muzsikájára, s folytatódik, ami elkezdődött.
Szép hagyomány, mellyel az időseknek is megadhatjuk a tiszteletet (illetve egyben ők is megtisztelhetik vele az ifjú párt), amiképpen halottainkat is egy kicsit magunk mellett tudhatjuk néhány percre a nagy közös boldogságban.