Maholnap beköszönt a december, és Visegrád is felöltözik lassanként gyönyörű téli ruhájába: hó lepi majd be a Várhegyet, a Sibrik-domb és a Salamon-torony is fehérbe burkolózik, s elénk tárul mindaz, amit a téli Visegrád jelent az itt lakóknak ugyanúgy, akárcsak a pihenni érkezőknek.
Az utcaképek valahogyan más értelmet nyernek télen. Minden lelassul, minden házsarok és egykor talán a király palotáját alkotó kőperem megnyugszik. A fények reggeltől kora délutánig alig változnak, a perspektívák sokszínűségéről áttevődik a hangsúly az időtlenségre, és arra, hogy a történelem hiába oly viszontagságos, van, ami egész egyszerűen nem változik, elpusztíthatatlan és reménykedve merem állítani, hogy örök.
Ha megérkezel decemberben Visegrádra, nem fog el az az érzés, ami talán rabul ejtene, ha júliusban, vagy augusztusban érkeznél, a hódítási vágy, hogy azonnal fent teremj a Fellegvárban, körbenézz odafentről, majd indulj is tovább, lefelé, mindent megtekintve egy pillanatra, hogy feltöltekezz mindazzal, amit Visegrád tálcán kínál, alig negyven perc autóútra a fővárostól. Nem. Ez más.
Decemberben kézen fogva sétáltok, talán csak egyetlen utcát jártok végig szép lassan, és ott legbelül valami egészen kimondhatatlan békét és harmóniát kaptok attól a rövidke délutántól, vagy estétől.
Beültök a Renasissance-ba, vagy a Sirályba elkölteni egy kellemes vacsorát, közben mindvégig veletek marad az a különös érzés, mintha hazaérkeztetek volna valahonnan nagyon messziről.
Visegrádra mindenki hazajön egy kicsit. No nem a történelem, vagy épp a magyarság szakrális, pilisi pontjainak közelsége miatt. Megmondom őszintén, hogy nem tudok rájönni, mi ez az érzés.
Ennyi idő után sem. Csak azt tudom, hogy nem adnám oda semmiért.
A képek forrása: