Az ókori görögök hétköznapjaiban egy esküvő társadalmi eseménynek számított. Nem két ember szerelme volt a mozgatóerő, hanem az, hogy két „vagyon” kapcsolódjon össze, zökkenőmentesen. Éppen ezért a válásnak és a házasságtörésnek is más volt a társadalmi megítélése, és másképp is kezelték őket, mint napjainkban, sőt másképp, mint ahogy azt a kort feldolgozó filmekben ábrázolni szokták.
Szerelem – mi végre?
Az elrendezett házasságra (vagyis nem szerelemből, hanem a családi akarat és érdek által köttetett házasságra) rossz szájízzel gondolunk itt, Európában. Mi már rég „meghaladtuk” az elrendezett házasság intézményét, ami csupán a „sötét” középkor feudális világának velejárója volt.
Ez azonban nem teljesen igaz, ugyanis első európai demokráciánkban, az ókori Görögországban sem létezett szerelemházasság. A család minden tagja felelősséggel tartozott családjáért, s minden athéni polgár felelősséggel tartozott a városért. Egymás szemében mérték le saját értéküket, s ha a család bármely tagján szégyen esett, a többiek is bőrükön érezhették a szomszédság megvetését.
Az esküvő tehát fontos esemény volt, két athéni polgár és két család egybekelése, aminek lebonyolítására nagy gondot fordítottak. A lány hozományt vitt magával, amit az apa adott át a kérőnek, a lánnyal együtt. A hozomány lehetett pénz, de társulhatott hozzá ékszer, bútor, egyéb ingóságok, de még akár föld is. A hozomány aztán a férjről a házasságból született gyermekre szállt, azonban, ha válás vagy a férj halála megelőzte a gyermekáldást, akkor a hozomány visszakerült a feleség családjához, ahogy ő maga is hazaköltözött.
Házasságtörés – ne csald meg Athént!
Az ókori Athén társadalmában egyértelműek voltak a férfi és a nő szerepének különbségei. A férj a nyilvánosság előtt képviselte a családot (fórumokon, tárgyalásokon stb.), a feleség pedig otthon. Ez ma már visszásnak hat, és ha egy ismert előadó hasonló elveinek ad hangot, akkor minden rosszra fel kell készülnie. Első demokráciánkba azonban még nem volt „mellékes” az otthon igazgatása. Ismét utalnék arra, hogy a családot minden egyes tagján, illetve egész háztartásán mérték.
A feleség nem csalhatta meg a férjét, a férj azonban megtehette, de soha nem a közös otthonban. Ez ma az aránytalanság és a társadalmi berendezkedés igazságtalanságának bizonyítékaként tűnik fel számunkra, azonban nem teljesen erről van szó.
Jeleztem a cikk elején, hogy az esküvő társadalmi esemény ebben a korban, a család és a polgári lét pedig kikezdhetetlen és pótolhatatlan érték. Ebből következően a férjnek tudnia kell, hogy örököse tőle származik, vagyis nem keletkezik szégyenfolt a családján, s ami ennél is több, a városnak tudnia kell, hogy az újszülött minden jog szerinti polgára lesz-e Athénnak. Egészen pontosan, hogy még véletlenül sem egy rabszolga nemzette.
Ez, ha nem is teszi szimpatikusabbá, legalább némileg magyarázza ezt a berendezkedést. Nem a férfi felsőbbrendűsége, hanem a város felsőbbrendűsége, a polgár, a görög ember felsőbbrendűsége az, amit szem előtt kellett tartani.
Válást pedig (a korról bevésődött sztereotípiákkal ellentétben) mindkét fél könnyen kezdeményezhetett, igaz ez a ránk maradt dokumentumok tanúsága szerint ritkán fordult elő. Sejthető is, hogy miért: milyen polgár az, amelyik saját családját sem képes egységben tartani?
Ha tetszett a cikkünk, kövess minket Facebookon is!