Ez most inkább egy konkrét élménybeszámoló lesz, hiszen valószínű, hogy amit mondani szeretnék, sokkal jobban átjön majd, ha egy konkrét emlékemet idézem fel Nektek.
Történt ugyanis, hogy ott voltam meghívottként egy esküvőn, ahol a pár egy kedves barátja volt a vőfély, vagy ha úgy tetszik, a ceremóniamester, bár amit ő csinált, az egy kicsit úgy volt mindkettő, hogy igazából egyik sem.
Nem erőltette a jófejséget, mégis mindenki örömmel hallgatott rá. Tudta, mikor kell beszélni, mikor kell hallgatni. Tudta, hogy ő most semmiféle főszerepben nincs, ez az este az ifjú páré, azonban kell egy szószóló, kell, aki kicsit gátat szab a komolyabb, ideje korán bekövetkező klikkesedésnek, s szükség van egy emberre, aki összetarja a násznépet, hogy ne váljanak tömeggé. Mindezt a legnagyobb természetességgel oldotta meg közös barátunk, aki egy kicsit olyan volt, mint egy jó fotós: a munkája nélkül bajban lennénk, azonban ő maga tulajdonképpen feltűnés nélkül van jelen mindvégig.
Persze nem könnyű a pár helyzete, hiszen amíg nem éles a helyet, nem igazán tudhatjuk, hogy a felkért barát vajon hogyan tud majd segíteni nekünk valójában a Nagy Nap lebonyolítsában, ezen belül is főként az este következő események mederben tartásában. Nem könnyű, de ha sikerül megtalálni és felkérni őt, a nem tolakodó, de mégis minden tekintetben ott lévő segítőnket, akkor egy kicsit, egy egészen kicsit bizony megütjük azt a bizonyos főnyereményt.
