Az esküvő egyik legszebb, legmeghatóbb pillanat, amikor a vőlegény felhajtja a szerelme arcát takaró fátyolt, nem sokkal azelőtt, hogy megcsókolná, s így szentesítenék a fiatalok a frigyet. De honnan ez a szokás?
Hát persze, hogy sokkal prózaibb a magyarázat, mint szeretnénk. Ez már csak így szokott lenni.
A hagyomány az ószövetség idejéből származik, amikor még nem igazán volt kérdés, hogy dúl-e a szerelem a két fiatal között. A szülők döntöttek, az ifjak pedig összeházasodtak, annak rendje és módja szerint.
Volt rá precedens azonban, amikor a „megbeszélteknek megfelelő” menyasszony helyett valaki más rejtőzött a fátyol mögött, a házasság szentesítését követően pedig már nem volt mód visszakozni. Mondanom sem kell, hogy mi minden „kellemetlenség” származhatott egy ilyen kellemetlenségből.
Sokszor megtörtént, hogy a férj valódi szerelmét csempészte az oltár elé, fátyollal takarva az arcát, így a házasságkötést követően hiába derült ki, hogy nem abból a lányból lett feleség, akit korábban kiszemeltek a fiúnak. De fordítva is játszódhatott az eset: a fiúnak megígérték, hogy szerelmét veheti feleségül, majd mégis az akaratuknak megfelelően kiválasztott, a fiúhoz hasonlóan szerencsétlen lányt adták hozzá.
Ilyen és hasonló esetek miatt aztán kötelezővé tették a fátyol felhajtását a boldogító, vagy legalábbis elhangzó igen kimondását megelőzően, valljuk be őszintén, érthető okokból.
Napjainkra az eltelt hosszú-hosszú évszázadoknak köszönhetően már egyáltalán nem érezzük a fátyol felhajtásának fentiekben vázolt negatív vonatkozásait. Egyszerűen csak örülünk a pillanatnak, s legfeljebb a vőlegény barátai viccelődnek a leányrablás idején egy kicsit a fátyollal, mondjuk akképpen, hogy az ifjú feleség testvérét öltöztetik fel menyasszonynak, kíváncsian várva, hogy barátjuknak feltűnik-e az apró kis különbség.
Legyél Te is Visegrád-fan! – Kövess bennünket a Facebookon!
